-mondja Edward Norton a Harcosok klubja zárójelenetében, majd felcsendül a Pixies együttes legismertebb dala: a Where is my mind?

Valami hasonló érzésekkel feküdtem le hajnal f2-kor miután hazaértünk a bécsi Gasometerből, a Pixies koncertről: ja, ez úgy rendben volt.

A Pixies jelentőségébe, meg kultzenekarságába nem mennék most bele, zenekritikusi kedvencként ezer helyen megírták, hogy mennyire fontos, mennyire sokmindenkire hatottak, és bizony a Nirvana is tőlük nyúlta…satöbbi.

A Pixiest a kilencvenes évek közepén ismertem meg, egy négyütemű Wartburg kazettofonjából ordított a nagyvilágba a Bossanova és a Surfer Rosa albumuk (A és B oldal), aztán a kétezres évek elejére a többi album megismerésével stabil kedvencek lettek és maradtak azóta is.

Élőben sokáig esély sem volt megnézni őket, mivel 1993 és 2004 között a zenekar felfüggesztette tevékenységét és bár az újjáalakulás után többször is terveztem, de csak most sikerült megnézni őket élőben.

De ha régi kedvenc, meg régi adósság, akkor mire ez visszafogottság, hogy „ja, rendben volt ez”?

Nyilván benne van, amit sokan a zenekar szemére hánynak, hogy az új albumok (a legújabb idén jött ki, elvileg ezt turnéztatják) meg sem közelítik a régi klasszikusokat. Másrészt a koncertvideóik alapján tartottam tőle, hogy ez élőben csalódás lesz. Végül nem lett az.

Az este menetrendje zavarba ejtően precíz volt. Megérkezés hn8-kor, előzenekar kezd 8-kor, főzenekar  9-től, majd 11-kor indulás haza. Igazi nyugdíjas tempó. Az általában lesajnált előzenekaroktól eltérően a FEWS együttes nagyon jó volt. Kicsit több Sonic youth-t hallgattak az átlagosnál, de ez egyáltalán nem volt baj, érdemes őket meghallgatni https://soundcloud.com/fewsmusic

9 körül már teltház várta a Pixiest, akik rendesen meghúzták az első órát. Ügyesen keverték az új album dalait az első albumok közönségkedvenceivel, sőt volt egy olyan húzós blokk (Isla de elcanta – Something against you – Rock music), amivel teljesen beindították a közönséget. Ezt sajnos végig nem sikerült tartani:  a záró számok előtti blokk eléggé leült, de a No 13 Baby-vel - ami a koncert legjobb száma volt (dobogósok még: Gouge away, Hey) - és a Debaserrel sikerült visszahúzni.  A ráadás két számával együtt szűk 2 órát játszottak, ami tökéletesen elég volt. Persze el tudtam volna képzelni még egy ráadást a Holiday songgal, Nimrod’s sonnal, de jó volt ez így.

Olyan szempontból szerintem szerencsénk volt, hogy az európai turné nyitó koncertje volt a bécsi. Ez a kipihentség látszott is a zenekaron; jókedvűen búcsúzkodtak, annak ellenére, hogy szinte semmi haverkodás, kikacsintás meg danke schön nem ment koncert közben a közönségnek. Már meg nem mondom melyik számot pedig vigyorogva kezdtek újra, mert  a dobos egy másikba vágott bele.

Amitől a videók alapján tartottam az –talán pont a lelkesedés miatt- nem jött be: a temetkezési vállalkozónak öltözött énekes, Black Francis néhol tökéletesen hozta a jellegzetes rajzfilmhangját, persze egy két vonyítást (pl. a Rock musicban) megspórolt, meg  a Where is my mind? verzéit is inkább elszavalta, mint elénekelte, de ott úgyse az a lényeg.

A nálam okosabbak meg biztos észrevették, hogy mi „nem szólt jól”, én ehhez nem értek. 1-2 számban  Joey Santiago gitárjából lehetett volna kicsit több, de nagy baj nem volt a hangzással.

A végén elégedetten bólogatva indultunk kifelé és ezzel a nagy többség is így volt. Ennél többet pedig nagyon nem is vártam: rendben volt ez.

„Ők milyen zenét játszanak?” – ez a leggyakoribb reakció, amikor a National zenéjét vagy koncertjét ajánlom bárkinek. Ami kábé olyan mintha az R.E.M –et kéne definiálni. Szomorúpop mondjuk; ha a 90-es években lennénk, akkor alter, ha a 2000-es években, akkor meg indie. Szóval nehéz műfaji kapaszkodót találni a Nationalhez. Pedig tényleg semmi különlegesség nincs a zenéjükben, egy kellemes hangú, bariton énekes, akit a legnagyobb jóindulattal sem neveznék frontembernek, két gitár, ritmusszekció és alkalomadtán fúvósok. Kicsit maradva még a zenekar magyarországi ismeretlenségénél: azon túl hogy   kelleténél melankolikusabb, lassabb néha a zenéjük, valójában semmi sem indokolja, hogy ne szerepeljen pár szám a hazai rádiók kínálatában (bár amennyi magyarországi rádiót hallgatok, simán lehet,hogy szerepelnek). És ha már ismeretlenség: viszonylag sokáig reménykedtem benne, hogy 2011 után idén újra a Szigeten lépnek fel, de végül ez valamiért nem jött össze. Így aztán kénytelen voltam autóba vágni magam, és a bécsi Arena-ig utazni.

Az Arena, mint helyszín tökéletes választás volt, pont egy olyasmi méretű és hangulatú szabadtéri hely, ami Pestről (incl: Sziget) hiányzik: egy közepesen lepukkant (elegantly wasted) gyárszerűség, ami engem kicsit a pécsi Zsolnay negyedre emlékeztetett. A szokásos parkolásos szopás után épp egy sört tudtunk venni mielőtt a főzenekar belevágott volna. Mondjuk a belevágással lehet vitatkozni, mivel pont lassabb számokkal nyitottak, és elég halkan is szólt az eleje –egészen a Sea of love-ig.

Ezen a kezdeti punnyadtságon az sem segített, hogy Matt Berninger, énekes - aki leginkább egy kiugrott középiskolai irodalomtanárra emlékeztet – nagyjából nulla konferálást nyomott a számok között, a hangszeres részeknél esetlenül téblábolt a többiek között, konkrétan mintha zavarta volna, hogy egy színpadon kell állnia. Ez élőben csak felerősítette a lemezeken hallható disszonanciát: Bryan Devendorf, dobos játéka teljesen előre van tolva, sőt sokszor olyan, mintha egy másik számot játszana. Ráadásul mindezt olyan bonyolultságú dobszerkón teszi, mint Ede a Csinibabában. (Lars Ullrich konkrétan beleröhögne az arcába, pedig…). Pörgős, hangsúlyos dobok, ezt kísérő gitárok, amit elegáns, visszafogott, kamarapopszerű ének egészít ki, hát ez elég hülyén hangzik, de valahogy mégis működik.  

Énekesünk szerencsére a végére magára talált vagy csak szokás szerint az elfogyasztott szesztől kapcsolt üzemi hőmérsékletre. A Mr. November alatt a jól ismert közönség közepéig bemászás, ami a helyszín kiváló adottságai miatt a teraszon közönség ölelgetésig terjedt.

A végére egy lassú együtt éneklés jutott, ami még visszafogott bécsi közönséget is valamennyire magával ragadta. Nem szokásom, sőt mélységesen elítélem a telefonnal videózást, de itt most nem bírtam megállni.

Összességében teljesen rendben volt, de a nem mondanám, hogy kifejezetten koncertzenekar lenne a National. Egy régi adósság kipipálva, rajongóként pár számot nagyon jó volt élőben hallani, de ha valaki csak az albumoknál marad, nagy veszteség akkor sem éri.

Íme a 2013-as visszatekintés várva vár utolsó része. Nehéz sorsú soul énekes, révedés a 60-as évekbe, egy csipetnyi 80-as évek, egy visszatérő ismeretlen és egy életteli robot.

Willis Earl Beal – Nobody Knows

Egy fiatal amerikai soul, blues énekes srácról van szó, aki egy elég érdekes albumot tett le az asztalra 2013-ban. Nem annyira különc, mint a szikár, töredezett első lemeze, de még így se mondanám hagyományos soul/blues lemeznek. Sötét hangulatú, nyers, elég minimalista zene, ami kapcsán néha bevillanhat Tom Waits neve is. Nem tudom, hogy milyen élete lehetett a srácnak (utánanéztem, nehéz), de az előadása eléggé hatásos tud lenni.

Akkor jöjjön az előző bejegyzés folytatása, ahol főként a garázsban rockolunk, de lesznek vámpírok és földalatti hegyek is.

King Khan & The Shrines – Idle No More

Indiai-kanadai zenész, a garázs rock szintér meghatározó alakja, aki rendesen benne ragadt a 60-as években. Szerencsére mégse kínos a produkció, részben mert elég nehéz komolyan venni. És persze, mert jók a számok. Folyamatos a kikacsintás a zenei zsánerek irányába, láthatóan az alkotók is élvezik, és itt most ennél nincs is többre szükség. Állítólag áprilisban fellépnek Budapesten, érdemes megnézni őket. (A Yes I can't és a Better luck next time-ot szerettem volna idetenni, de nem találtam videós linket. Viszont itt meg lehet hallgatni az albumot.)

Egy kicsit megkésve, de azért készítettem egy 2013-as összefoglalót, vagyis inkább egy listát a lemezekről, amiket szívesen hallgattam a tavalyi évből. Szerintem alapvetően nem volt egy túl erős év, sajnos még mindig tombol a 80-as évek revival, a fene vinné el, pedig egyszer már végre letudtuk azt az időszakot. Szóval újra menő a szinti, meg a szinti pop, hát az meg nem az én világom. Bár az is sokatmondó szerintem, hogy a nagy nemzetközi zenei sajtó összesített listáján egy rap (vagy hip-hop, a fene tudja) lemez végzett élen (Kanye West – Yeezus). Nos, hát, becsületemre legyen mondva, megpróbáltam. Tényleg meghallgattam. Jesszusom!

De azért szerencsére lehetett találni hallgatható zenéket is. Azokat az albumokat, amikről már korábban volt szó, és itt lenne a helyük, most nem emelem ki külön (Szabó Benedek, Meztelen Diplomaták), úgyhogy jöjjön csupa új zene.

Végül több részre szedem a bejegyzést, mert elég sok minden jött össze, túl hosszú lenne egyben. Szóval akkor pontosítom is korábbi mondatomat. Egész sok jó lemez született 2013-ban :) Viszont olyan szempontból igaz „a nem túl erős év volt” kitétel, hogy 10/10-es (ha egyáltalán létezik olyan) vagy ahhoz közeli lemez, ami igazán felpezsdítette volna a lelkemet (mint pl. az idei listán is szereplő White Denim 2011-es vagy a Vampire Weekend 2008-as albuma), nem nagyon került a kezembe. 

Lassan több hónapja nem jelentkező rovatunkban picit törlesztünk a női előadók felé, mert így visszatekintve az eddigi bejegyzéseink többsége férfi előadókat mutatott be. Persze a lista nem lesz teljes, meg még kell hagyni a későbbiekre is, de íme néhány előadó, album az elmúlt évekből, amiket érdemes meghallgatni. Azt nem állítanám, hogy mindenkori kedvencek, - meg azért többségük még csak egy albummal rendelkezik, úgyhogy még bizonyítaniuk kell :) - de azért legalább egy értékelhető munkájuk van és már az se semmi szerintem.

Lykke Li

Északi lányka (hogyan tudnak onnan mindig kitermelni vállalható produkciókat, nem is értem), akit azért rendesen meglegyintett a 80-as évek stílusa, de (kapaszkodjatok meg) mégis egész jó zenével rukkolt elő. Ő már két albumon túl van, mindkettő teljesen rendben van, kedvesebbnél, kedvesebb zenékkel egy kis északi ridegséggel fűszerezve. Az I Follow river-t szerintem mindenki hallotta már, úgyhogy jöjjön tőle más. 

Lianne Le Havas - Is Your Love Big Enough?

Egy fiatal, mindössze 24 éves angol lány, akinek eddig csak ez az egy albuma van. Nem mondom, hogy csak ennyit érdemes tudni róla, de én speciel nem tudok többet. Az albumot viszont érdemes meghallgatni, kicsit soulos, poppos, néhol bluesos zene, ahol egyértelműen a címadó dal a legjobb, de összességében nagyon rendben van a lemez. Kíváncsian várom lesz-e folytatás.

Manoya – Hundred Arms

Hogy legyen egy magyar is a listán, Hódosi Enikő, alias Manoya, akit a Neo-ból már ismerhetünk. Most viszont összeállt dj Occammal (Lázár Tibor, aki meg Zagarnál zenél, neki is van egy egész jó szóló albuma), és összehoztak egy nagyon kellemes, elektronikus alapokon nyugvó albumot. Nem fogják nagyon felbolygatni a zenei piacot, de a 2012-es hazai mezőnyben bőven az élvonalat képviselte.

Lanu: Her 12 faces

Na, ez itt így ilyen formán egy óriási kakukktojás, ugyanis nem egy nőről van szó. Sőt még csak nem is egy férfiról, aki esetleg nőnek akarna látszani. Hanem egy új-zélandi producer, DJ, gitáros srácról (Lance Fergusson), akinek viszont az albumát egyértelműen meghatározza a női ének. Mondom mindezt annak ellenére, hogy csak 5 számban játszik jelentős szerepet, mégis Megan Washington hangja valahogy egyértelműen megalpozza a lemez hangulatát. Lehet utána kellene nézni az ő albumainak is. Nagyon jó, változatos, gitáros, néhol elektronikus pop zene.