-mondja Edward Norton a Harcosok klubja zárójelenetében, majd felcsendül a Pixies együttes legismertebb dala: a Where is my mind?
Valami hasonló érzésekkel feküdtem le hajnal f2-kor miután hazaértünk a bécsi Gasometerből, a Pixies koncertről: ja, ez úgy rendben volt.
A Pixies jelentőségébe, meg kultzenekarságába nem mennék most bele, zenekritikusi kedvencként ezer helyen megírták, hogy mennyire fontos, mennyire sokmindenkire hatottak, és bizony a Nirvana is tőlük nyúlta…satöbbi.
A Pixiest a kilencvenes évek közepén ismertem meg, egy négyütemű Wartburg kazettofonjából ordított a nagyvilágba a Bossanova és a Surfer Rosa albumuk (A és B oldal), aztán a kétezres évek elejére a többi album megismerésével stabil kedvencek lettek és maradtak azóta is.
Élőben sokáig esély sem volt megnézni őket, mivel 1993 és 2004 között a zenekar felfüggesztette tevékenységét és bár az újjáalakulás után többször is terveztem, de csak most sikerült megnézni őket élőben.
De ha régi kedvenc, meg régi adósság, akkor mire ez visszafogottság, hogy „ja, rendben volt ez”?
Nyilván benne van, amit sokan a zenekar szemére hánynak, hogy az új albumok (a legújabb idén jött ki, elvileg ezt turnéztatják) meg sem közelítik a régi klasszikusokat. Másrészt a koncertvideóik alapján tartottam tőle, hogy ez élőben csalódás lesz. Végül nem lett az.
Az este menetrendje zavarba ejtően precíz volt. Megérkezés hn8-kor, előzenekar kezd 8-kor, főzenekar 9-től, majd 11-kor indulás haza. Igazi nyugdíjas tempó. Az általában lesajnált előzenekaroktól eltérően a FEWS együttes nagyon jó volt. Kicsit több Sonic youth-t hallgattak az átlagosnál, de ez egyáltalán nem volt baj, érdemes őket meghallgatni https://soundcloud.com/fewsmusic
9 körül már teltház várta a Pixiest, akik rendesen meghúzták az első órát. Ügyesen keverték az új album dalait az első albumok közönségkedvenceivel, sőt volt egy olyan húzós blokk (Isla de elcanta – Something against you – Rock music), amivel teljesen beindították a közönséget. Ezt sajnos végig nem sikerült tartani: a záró számok előtti blokk eléggé leült, de a No 13 Baby-vel - ami a koncert legjobb száma volt (dobogósok még: Gouge away, Hey) - és a Debaserrel sikerült visszahúzni. A ráadás két számával együtt szűk 2 órát játszottak, ami tökéletesen elég volt. Persze el tudtam volna képzelni még egy ráadást a Holiday songgal, Nimrod’s sonnal, de jó volt ez így.
Olyan szempontból szerintem szerencsénk volt, hogy az európai turné nyitó koncertje volt a bécsi. Ez a kipihentség látszott is a zenekaron; jókedvűen búcsúzkodtak, annak ellenére, hogy szinte semmi haverkodás, kikacsintás meg danke schön nem ment koncert közben a közönségnek. Már meg nem mondom melyik számot pedig vigyorogva kezdtek újra, mert a dobos egy másikba vágott bele.
Amitől a videók alapján tartottam az –talán pont a lelkesedés miatt- nem jött be: a temetkezési vállalkozónak öltözött énekes, Black Francis néhol tökéletesen hozta a jellegzetes rajzfilmhangját, persze egy két vonyítást (pl. a Rock musicban) megspórolt, meg a Where is my mind? verzéit is inkább elszavalta, mint elénekelte, de ott úgyse az a lényeg.
A nálam okosabbak meg biztos észrevették, hogy mi „nem szólt jól”, én ehhez nem értek. 1-2 számban Joey Santiago gitárjából lehetett volna kicsit több, de nagy baj nem volt a hangzással.
A végén elégedetten bólogatva indultunk kifelé és ezzel a nagy többség is így volt. Ennél többet pedig nagyon nem is vártam: rendben volt ez.
