„Ők milyen zenét játszanak?” – ez a leggyakoribb reakció, amikor a National zenéjét vagy koncertjét ajánlom bárkinek. Ami kábé olyan mintha az R.E.M –et kéne definiálni. Szomorúpop mondjuk; ha a 90-es években lennénk, akkor alter, ha a 2000-es években, akkor meg indie. Szóval nehéz műfaji kapaszkodót találni a Nationalhez. Pedig tényleg semmi különlegesség nincs a zenéjükben, egy kellemes hangú, bariton énekes, akit a legnagyobb jóindulattal sem neveznék frontembernek, két gitár, ritmusszekció és alkalomadtán fúvósok. Kicsit maradva még a zenekar magyarországi ismeretlenségénél: azon túl hogy kelleténél melankolikusabb, lassabb néha a zenéjük, valójában semmi sem indokolja, hogy ne szerepeljen pár szám a hazai rádiók kínálatában (bár amennyi magyarországi rádiót hallgatok, simán lehet,hogy szerepelnek). És ha már ismeretlenség: viszonylag sokáig reménykedtem benne, hogy 2011 után idén újra a Szigeten lépnek fel, de végül ez valamiért nem jött össze. Így aztán kénytelen voltam autóba vágni magam, és a bécsi Arena-ig utazni.
Az Arena, mint helyszín tökéletes választás volt, pont egy olyasmi méretű és hangulatú szabadtéri hely, ami Pestről (incl: Sziget) hiányzik: egy közepesen lepukkant (elegantly wasted) gyárszerűség, ami engem kicsit a pécsi Zsolnay negyedre emlékeztetett. A szokásos parkolásos szopás után épp egy sört tudtunk venni mielőtt a főzenekar belevágott volna. Mondjuk a belevágással lehet vitatkozni, mivel pont lassabb számokkal nyitottak, és elég halkan is szólt az eleje –egészen a Sea of love-ig.
Ezen a kezdeti punnyadtságon az sem segített, hogy Matt Berninger, énekes - aki leginkább egy kiugrott középiskolai irodalomtanárra emlékeztet – nagyjából nulla konferálást nyomott a számok között, a hangszeres részeknél esetlenül téblábolt a többiek között, konkrétan mintha zavarta volna, hogy egy színpadon kell állnia. Ez élőben csak felerősítette a lemezeken hallható disszonanciát: Bryan Devendorf, dobos játéka teljesen előre van tolva, sőt sokszor olyan, mintha egy másik számot játszana. Ráadásul mindezt olyan bonyolultságú dobszerkón teszi, mint Ede a Csinibabában. (Lars Ullrich konkrétan beleröhögne az arcába, pedig…). Pörgős, hangsúlyos dobok, ezt kísérő gitárok, amit elegáns, visszafogott, kamarapopszerű ének egészít ki, hát ez elég hülyén hangzik, de valahogy mégis működik.
Énekesünk szerencsére a végére magára talált vagy csak szokás szerint az elfogyasztott szesztől kapcsolt üzemi hőmérsékletre. A Mr. November alatt a jól ismert közönség közepéig bemászás, ami a helyszín kiváló adottságai miatt a teraszon közönség ölelgetésig terjedt.
A végére egy lassú együtt éneklés jutott, ami még visszafogott bécsi közönséget is valamennyire magával ragadta. Nem szokásom, sőt mélységesen elítélem a telefonnal videózást, de itt most nem bírtam megállni.
Összességében teljesen rendben volt, de a nem mondanám, hogy kifejezetten koncertzenekar lenne a National. Egy régi adósság kipipálva, rajongóként pár számot nagyon jó volt élőben hallani, de ha valaki csak az albumoknál marad, nagy veszteség akkor sem éri.
